Én itt állok sírva.
Egyedül én sírok, mivel én ismertem őket a legjobban.
Úgy, de úgy fognak hiányozni.
Nem mondtam neked Ed soha, de mindig is szerelmes voltam beléd. Azért nem mondtam, mert láttam, hogy csak barátként tekintesz rám. 20 évig csak magamban tartottam.
Miért kellet meghalnotok? Miért?
Esik az eső. Látjátok, még az ég is sirat benneteket. Remélem boldogak, vagytok ott ahol vagytok, mivel azt mondják, hogy ti egy jobb helyre kerültetek.
Al, a pap épp most mondja, hogy neked milyen életed volt. Nagyon szép beszéd. Utána jön a tiéd Ed…
Most így hirtelen eszembe jutott, mikor a kezedben hoztad el a bátyádat a keze és a lába nélkül. Azt mondtad, hogy ő Edward, de ezt csak kis idő után hittük el neked.
Sajnálom…
Ha egy héttel ezelőtt, akkor nem lettem volna ott, és nem kerültem volna bajba, akkor talán még ti is élnétek. Minden az én hibám.
Na tessék, most keservesebben sírok. De egy gyenge lány vagyok! Bocsássatok meg, hisz megígértem, hogy erős maradok.
Most lett vége a temetésnek. Mindenki elment, kivéve a nagyi és én. Én még mindig fekete ruhában, s egy pocsolya kellős közepén ülök és zokogok. Rokonom szorosan átölel. ”Ne sírj kis unokám” mondja vigasztaló szavait. De még mindig sírok, zokogok…”Mennünk kéne! Este van!” hallom nagymamám szavát, mire bólintok. Felkelek, utoljára ránézek a sírra és elmegyünk.

-Viszlát fiúk! - nézek vissza, de nem utoljára. - Még találkozunk...

VÉGE!