Hello, a nevem Zakuro Kikyou Sakura VOLT. Legalábbis azt hiszem, hogy ez volt. Ez azért van, mert már meghaltam, s szinte semmire sem emlékszem. A Zakuro ezért… pl. ebben nem vagyok biztos, így lehet, hogy ez is csak kitaláció. De az is lehet, hogy az egész név az. Mikor meghaltam, 15 – 16 éves lehettem. Erre sem emlékszem pontosan. De a halálomra, annak okára, a körülményeire, és még néhány előtte történt dologra nagyon is jól emlékszem. Sajnos… Most ezt fogom elmesélni nektek.

Ez Magyarországon játszódik, egy magyar iskolában. De nekem és még két barátnőmnek valami oknál fogva japán neveink vannak. De ez… lehet, hogy csak az én kitalációm. Ismételten… Vagy ezek a beceneveink voltak. Nem tudom. Nem emlékszem rá.

-          Kikyou, mondd, minden rendben? – kérdezi Midori, az egyik osztálytársam, s egyben az egyik legjobb barátnőm, mikor pár nappal az iskolakezdés után a lépcsőn felmenet megállok, nem veszek levegőt, lecsukom a szemem, lehajtom a felem, és a 3. – 4. lépcsőfokon állva fogom a korlátot, nehogy leessek. Leesett a vérnyomásom. Olyan 10 mp. erejéig teljesen kizárom a külvilágot. Majd felnézek. – Minden oké?

-          Igen, persze, csak a vérnyomásom esett le egy aprót. – épp ahogy kimondtam, a karjai közé ájultam. Az volt az orbitálisan nagy szerencsém, hogy Midori mögöttem állt, így el tudott kapni.

-          Kikyou, végre, hogy magadhoz tértél! – fogad Midori, mikor újra magamnál vagyok.

-          Hol vagyok?

-          Behoztalak az orvosiba. A lépcsőn leesett a vérnyomásod, s szó szerint a kezeimbe ájultál.

-          Sakura! – jön be az iskolaorvos. A felnőttek mind Sakurának hívnak itt. A barátaim általában Kikyounak, a családtagjaim pedig úgy, ahogy esik nekik.

-          Igen? – állok fel.

-          Az ön betegsége… - kezd bele. A diákokat itt már szinte mindenki felnőttnek kezeli.

-          Milyen bete… - vág közbe barátnőm, mire én hírtelen kinyújtom a felé legközelebb eső, azaz a bal kezemet, s a tenyeremet egy kisebb, papírvékony tűzkocka veszi körbe. De ezt csak ő látja, a nővér nem. Ő veszi a lapot, s elhallgat.

-          Igen? – kérem a nőt, hogy folytassa.

-          Szóval a betegsége, ami a szívét, a tüdejét, a máját és a veséit támadja, nagyon előrehaladott. Nem akarom elkeseríteni, de körülbelül fél éve maradt hátra. Az utolsó 3 napban mindekét kezén, egyenként, a csuklótól a vállig 1-1 kékes csík fog végigfutni. Ha a 2. is eléri a vállát akkor…

-          Meghalok. Tudom. – már rég beletörődtem. Ezt a betegséget az egész Földön egyetlen egyszer diagnosztizálták, azt is Indiában. Az a kisgyerek születése óta szenvedett ebben a betegségben, s 5 éves korában meghalt. Így csak a latin neve van feljegyezve. Nekem 8 hónapja jött elő, de a nyári szünetben való szervátültetések, s vértisztítás az elvette tőlem a 4 év lappangási időt, ez össz – vissz 1 évet hagyott hátra. Mikor jelentkeztek a betegség tünetei, megkaptam a tűz erejét. Bárhol, bármikor és bárhogyan használhatom.  A bárhol és a bármikor, az… ezeket szó szerint kell érteni. A bárhogyant, azt úgy kell, hogy ha akarom, mindenki látja, ha akarom, csak 1 – 2 emberke látja, ha úgy akarom, senki sem látja. Amíg van levegő a környezetemben, addig határtalan az erőm. Ha akarom, meggyújthatom és el is olthatom a tüzet. Mondhatjuk úgy is, hogy a tűz ura, vagyis úrnője vagyok. Velem van az erő (ez olyan Star Wars - os volt). A kezemben az irányítás. Főként a bal kezemet használom, tehát az a jobbik ezen a téren, de a jobb se semmi. Nem régiben, a tanévnyitó után, mikor megismertem a legjobb barátnőimet, akaratlanul is előhoztam az ő erőiket. Midori a vizet uralja, és annak minden halmazállapotát, de általában a jeget szokta használni. Sachi, a másik legjobb barátnőm, aki szintúgy osztálytárs, neki a homok az ereje. Igaz, ez a két elem a tűz ellen vannak, de nekem ez pont jó. Majd ha lesz olyan is mikor a betegség miatt nem, fogom tudni, uralni az erőm, akkor pont kapóra fog jönni, hogy ellenséges elemeket birtokolnak. S mivel a betegség hozta létre, több mint valószínű, hogy elő fog fordulni. Mikor az ő erejük előjött, természetesnek vették. Pont, mint ahogy én is. Nekem sem volt gondom azzal, hogy elfogadjam. Olyan volt, mintha mindig is tudtam volna ezeket. Ők ketten ugyanígy éreztek. Van még egy lány, akinek elején ugyanúgy barátnője voltam, s neki is előhoztam valami erőt. De mivel nem vagyunk jóba, nem teljes, csak nagyon kezdetleges. Nem tudom mi akart az lenni. Vagy az én jövőmet látja, vagy az én reggeli gondolataim levetítődnek neki, vagy nem t’om, de a ruhái, a fizurái mindig olyanok, mint az enyémek. Eleinte azt hittem, hogy csak majmol, de rájöttem, hogy neki is előhoztattam valami erőt. Most viszont menjünk vissza a beszélgetésünkhöz. Midori, mikor meghallotta a mondataimat, leblokkolt. Ez nem véletlen, mert mikor elmondtam nekik, hogy miért vagyunk természetfelettiek, a betegségemről azt mondtam nekik, hogy nem vészes. S így nem is firtatták tovább. – Jó napot. – köszönöm el az iskolaorvostól, s barátnőmet is kihurcolom.

-          Mi az, hogy nem vészes a betegséged?! Fél éved van hátra! Meg fogsz halni, s ezt úgy mondtad, mintha nem lenne újdonság számodra! Miért titkolózol?!

-          Pszt. Ne kiabálj! Pont ezért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy aggódjatok értem. Nem akartam, hogy bárki is tudjon róla, mert nem akartam olyan barátokat, akik csak a sajnálat miatt vannak velem, nem akartam, hogy ha valakivel beszélgetek, akkor csak a sajnálatot lássam a szemében. Én olyan barátokat akartam, akik magam miatt vannak velem, s olyan szemeket akartam látni beszélgetés közben, amik őszintén boldogak, vagy ha úgy adódik... szomorúak. Ha tudtok róla, akkor ez nekem nem adódik meg. Tulajdonképpen 8 hónappal ezelőtt az orvosok azt mondták, hogy választhatok. Vagy azt az egy évet választom, mikor a kórházban fekszem, halálra unom magam, gyógyszerekkel tömnek, és csak a családtagjaim látogathatnak, vagy azt az életet, mikor a barátaim is vannak, s csak néha kellenek az orvosok, s a gyógyszereket rendszeresen kell szednem. Én az utóbbit választottam. Egyébként tesiznem sem szabadna, de igénylem a testmozgást. Szükségem van rá. A betegség miatt az agyam jobban fog, ezért az 5, a legrosszabb jegyem, pedig elő sem veszem otthon a cuccaimat, a reflexeim sokkal jobban reagálnak a dolgokra, van mikor olyan gyorsan, hogy fel sem fogom, a hallásom és a látásom, s a szaglásom is sokkal élesebb, mint egy átlag embernek. S ennek a betegségnek köszönhetjük az erőinket. Lényegében ez az egész, az utóhatásai ennek a nyomorult kórnak, mind az én hasznomat szolgálják. – magyarázom neki. – Kérlek, tartsd titokban MINDENKI előtt! Igen, ebbe a mindenkibe Sachi is beletartozik. – Sachi ma nincs iskolába, mert beteg. - Ha most nem esett volna le annyira a vérnyomásom annyira, hogy elájuljak, akkor te sem tudtad volna meg. S ez így lenne jó.

-          Akkor nem mondom el senkinek. – mondja szinte sírva. Azért nem sír, mert a víz eleme tehetővé teszi neki, hogy a könnyeit szabályozza.

-          Köszönöm.

6 hónap múlva:

-          Kikyou, minden rendben? Olyan sápadt vagy! – aggodalmaskodik Sachi, mikor találkozunk. Én nem válaszolok, csak Midorinak dőlök, aki azonnal el kezd hűteni, mert észreveszi, hogy lázas vagyok.

-          Te égsz a láztól! – mondja ki észrevételét is.

-          Tudom. Köszi. – célzok a hűtésre.

Június van. Dög meleg. Hétfő. A hétvégén elindultak a csíkok a kezeimen, amik azt jelzik, hogy nemsokára vége. Hogy eltakarjam őket, pulcsi van rajtam.

-          Mi az első óra? – kérdezem még mindig élvezve a hideget.

-          Tesi. A tornateremben leszünk. – válaszol Sachi.

-          Akkor menjünk. – mondom, de nem vagyok hajlandó leszállni Midoriról. Olyan jól esik!

-          A terem ketté van nektek osztva. –kezdi a tanár. - Na lányok, irány a röpi pálya, … - itt mutat a pálya egyik felére. - … fiúk, pedig irány a focipálya. – mutat a másik felére. – Alkossatok 2 - 2 csapatot, s kezdődjék a játék! – mindenki így tett. A fiúk is, és mi lányok is alkottunk 2 – 2 csapatot. Szerencsémre a barátnőimmel egy csapatban vagyunk. Minden labdát én ütök vissza az ellenfélnek. – Vége a játéknak! – kiáltja a tanár, s elkezd kotorni a zsebében, majd előveszi a pénztárcáját. Mi hárman pedig leülünk a kispadra. Érzem, hogy nincs messze a vég. – Köszönöm, hogy idén ilyen jól dolgoztatok. Mivel ez az idei utolsó óránk, mindenki kap egy gombóc fagyit. Ki kér?

-          Én! Én! – kiáltja a kis kupac ott körülötte.

-          Már csak egy gombócra való pénzem maradt. S ti hárman még nem kaptatok. Melyikőtök kéri? – néz felénk.

-          Én! Én! – jelzik barátnőim, hogy ők elfogadnának egy hűsítő nyalánkságot.

-          Öhm… Sakura! – választ ki engem. Én gyorsan odaszaladok, barátnőim kíséretében.

-          De tanár úr! Én nem is kértem. Adja oda… Bocsi Sachi, de nézz rá Midorira, olyan vörös, mint a rák. – nézek bocsánatkérően. – Adja neki. Nekem nem kell. Midorinak szüksége van rá, mindjárt felforr az agyvize. – hírtelen elgyengülök, s Midori elkap, majd lassan letérdel a földre.

-          Te hülye! Inkább te vagy az, akit itt hűteni kell, nem én. – tart sírva.

-          Nem. – rázom a fejem mosolyogva. – Nekem itt a vége. De te még élni fogsz. – húzom fel a felsőm ujjait. – Látod? Már a 2. csík is a vállamnál van. Ezzel a tesiórával nagyon felgyorsítottam a folyamatot. Csak az éjszaka kellett volna ennek megtörténnie. Nagyon örültem. – s megállt a szívem.

Halálom után, a temetésig semmire sem emlékszem. Ez alatt szinte minden emlékem kitörlődött, ami az életemről szólt. És a halál oka: „ismeretlen” betegség…